Elmélkedés arról, miért lehetek még mindig szingli
A tömegközlekedési eszközökön mindig történik valami érdekes. A minap egy idős házaspárral ültem épp szemben a HÉV-en. Jó hosszú (és unalmas) menetidőre számítottam, de az egész másképp alakult.
Nem szoktam hallgatózni, de az ember azért egy zsúfolt járműben hallja, amit a körülötte lévők mondanak. A két idős ember már ránézésre is könnyet fakasztott a szememben. Ott volt köztük ugyanis az a láthatatlan dolog, amitől egy szerelem örök, megismételhetetlen és sokszor annyira fájdalmas is.
Ez a titkos dolog teszi az érintéseket tűzzel telivé, a szexualitást vággyal fűszerezetté, az együttélést sablonmentessé. Ez a két ember tudta, értette ezt a titkot. Megvolt köztük az a vibrálás, ami sok embernél csak vágyálom egy életen át. Ahogy fogták egymás kezét, és beszélgettek, úgy tűnt, már mindent megbeszéltek, a történetek tán ezerszer elhangzottak már köztük.
Ahogy közeledtünk Szentendréhez, a néni kicsit sírni kezdett. A bácsi átölelte, simogatta a kezét. Az érintésében minden benne volt, ami az elmúlt 40-50 évet meghatározta az életükben. Kimondatlanul is értették egymást, nem kellett semmi más, csak a szeretetük, ami olyan mély lehetett, mint az óceán. – Ne sírj, minden rendben, már onnan fentről néz minket. – suttogta a bácsi nagy-nagy szeretettel.
Nem tudtam, hogy kiről beszél, vagy ki miatt sír a néni, de talán nem is ez volt a lényeg. A fontos az volt, ahogy reagált a bácsi. Egy élet szerelme volt a szemében, ami csillogott, ahogy vigasztalta a nénit.
Azon gondolkodtam, hogy vajon nekem lesz valaha valakim, aki majd így megvigasztal, ha szomorú leszek? Lesz mellettem egy férfi, akinek a vállára hajthatom a fejem, ha megfáradtam az élettől? Vajon életem nagy lépéseinél lesz egy csillogó szemű társ, aki mindig tudja, mit kell mondani? Csak remélni tudom, hogy megadatik. Egyelőre kevés esélyem van erre, ha azt nézem, hogy minden második randipartnerem borzalmas, és akárhogy próbálkozom, nincs egy normális kapcsolatom lassan öt éve. Hogy ennek mi lehet az oka, azon már sokat gondolkodtam. Nyilván nekem is magas a mércém, és én sem felelek meg mindenki ízlésének. Ezt, így közel a harminchoz, nem olyan könnyű elfogadni. Anyukám mindig azt mondja, hogy ezzel a világgal van baj, ahol nincsenek igazi nők, és nincsenek valódi férfiak.
Nem tudom, remélem, hogy azért valahol még egy igazi férfi vár. Rám.
Ligeti Anna
