Van a lelkem mélyén egy sötét sarok
Ide szoktam behajítani azokat a dolgokat, amelyeket szeretnék elfelejteni. A baj csak az, hogy ezt a kis sarkot nem takarítom soha, mivel a dolgok, amelyek ott helyet kapnak, azért kerülnek oda, mert nem akarok rájuk emlékezni. Márpedig, ha néha takarítanám a sarkot, akkor előtörnének az érzések, amelyektől szabadulni szeretnék.
Pont egy hete rám borult az egész. Minden régi botlás és hülyeség, amit valaha elkövettem, minden csalódásom, amit átéltem, és minden szakítás emléke. Ott volt az egész a nyakamban, gombóc nőtt a torkomban, és úgy éreztem, mindjárt zokogni kezdek.
Nem értettem hirtelen, hogy hogy gyűlhetett össze ennyi szenny és borzalom.
Mindenkinek szüksége van ilyenkor egy tiszta lapra, olyan újraértékelésre, amely az egész életünket változtatja meg. Lehetnek ezek elhatározások, amelyektől olyan erőkre teszünk szert, hogy képesek legyünk tovább lépni, és elengedni mindent, ami elárasztotta a lelkünket.
Az elengedés. Ez a legnehezebb az egészben. Mert ez nem egyenlő a felejtéssel. A felejtés szabadulni vágyás, az elengedés pedig valami olyasmi, amit önszántunkból, nagyon is megtervezve hajtunk végre. Ha az elengedés sikeres, utána elégedettséget érzünk. Na, ezt szerettem volna én is, de nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz. Azokhoz az emlékekhez, amelyek nem voltak túl kellemesek számomra, most valahogy ragaszkodtam. Úgy nézegettem őket, mint egy fényképalbumot, amelyben minden fotó valamiért rosszul sikerült, mégis kedves a szívünknek.
Csak sírni tudtam, mert minden ott volt előttem, jól kivehetően. Az első béna, elhibázott szerelmem emléke felhasította a lelkem. Darabokra szedett. Még az illatát is éreztem annak a parfümnek, amit a fiú viselt, láttam magam előtt a ruhát, amit az első randinkra vettem fel. És a fülemben visszhangzottak azok a mondatok, válogatott szitkok, amelyeket egymás fejéhez vágtunk a szakításkor. Persze, így évtizedek távlatából az egész nagyon gyerekesnek tűnt, de akkor ez volt az életem, és úgy éreztem, hogy mindennek vége. Még azok az átsírt éjjelek is eszembe jutottak, amikor anyukám ott ült az ágyamon, és próbálta megértetni velem, hogy nem éri meg, hogy ennyit sírjak egy fiú miatt, aki nem tudott megbecsülni.
Rájöttem, hogy takarítanom kell a lelkemben időről-időre, ha nem akarok így járni megint. Csak akkor tudok elengedni valamit, amit nem akarok megtartani, ha megtanulom szépen, a maga helyén kezelni. Lezárni pedig csak úgy lehet, ha megadom az esélyt minden rossz élménynek, hogy a maga idejében előjöjjön a kis, sötét sarokból, és megküzdjön velem. Minden rossz emlék alulmarad majd, hiszen én attól erősebb leszek, hogy nem gyűjtögetem őket, hanem elengedem.
Az életem tehát mostantól új, tiszta lappal indul. Veszek egy nagy lélegzetet, és teljesen kitakarítom a lelkem. Minden darabot a helyére teszek. Ez az én nagy lehetőségem, hogy az önmagamhoz vezető, kissé göröngyös úton, nehézségek nélkül menjek végig.
Ligeti Anna
