A népmesék királyfija, aki mindig szerencsét próbál

Ordítozás, egymás fejéhez csapkodás (szavakkal), hibáztatás. Számomra ilyen egy szakítás. A kapcsolat vége minden esetben fájdalmas valamiért, de azért túl lehet lenni rajta.

Nem így volt ez az életembe nemrég betoppant királyfi esetében. Hú, minden tökéletes volt rajta, épp az esetem. Kész voltam, ahogy megláttam, nem volt, mit tenni. Egyből kis pontnak éreztem magam mellette, aki szólni sem tud a meghatódottságtól, hogy őfelsége ráemelte a tekintetét. Kamaszos szituáció. Ennek a kapcsolatnak (már, ha lehet annak nevezni) is vége lett egyszer, és az sokkal, de sokkal borzasztóbb volt, mint az összes addigi szakításom együttvéve. Hogy miért? Mert az egész egy illúzió volt csupán, számomra mégis nagyon valóságos volt. Királylány lehettem benne, holott a királyfim csak szerencsét próbált. Mint a mesében, nem igaz?

Hol volt, hol nem volt…

Imádtam! Minden rezdüléséért odavoltam. Nem igazán értettem saját magamat sem, de amikor megjelent, dobtam mindent és mindenkit, csak azért, hogy vele lehessek. Érdekes, mert még csak nem is feküdtünk le egymással soha. Azaz egy ágyban aludtunk, de a csókon kívül semmi sem történt. Azt gondoltam, micsoda úriember, hogy ennyire tekintettel van arra, hogy én még várnék. Dehogy vártam volna, mindenem az övé volt, ha akarta volna, azonnal félredobtam volna minden elvemet egy éjszakáért. De soha nem került rá sor.

Amikor épp a legszerelmesebb voltam, és már a fejem is rózsaszín volt a sok ködtől, akkor se szó, se beszéd, felszívódott. Ez többször is előfordult kis "kapcsolatunk" alatt. Néha azért dobott egy sms-t, hogy bocs, nem tud jönni, mert közbejött valami. Mi ez a "közbejött valami"? Nem lehet megmondani, hogy mi van? Ő sosem mondta meg. Telt múlt az idő, ő pedig nem jött. Hónapok teltek el így. Amikor már-már sikerült feldolgoznom, hogy értéktelennek gondol, nem akar velem lenni, és köztünk már semmi soha nem lehet, akkor egyszer csak ott állt az ajtóm előtt egy csokor virággal és a kedvenc csokimmal. Megérkezett.

Ebben a pillanatban újra elöntött az a bolond érzés, és már megint nem tudtam gondolkodni. Egyből lemondtam a csajos délutánt a barátnőmmel, hogy csak vele lehessek. Arra, hogy most megint miért van itt, nem adott egyértelmű választ soha. Olyanokkal jött, hogy neki én vagyok a biztos pont, meg ilyenek. Könyörgöm…

Persze, erről csak most, visszagondolva vélekedem úgy, hogy egy baromság. Akkor őrülten jól esett hallani, és teljesen el is hittem. Minden szót, minden ferde mosolyt, minden apró kacsintást és a kis puszikat is, amiket a fülem mögé lehelt.

Eltelt megint néhány hét így. Minden szuper volt, legalábbis az én szememben. Mert nem láttam a fától az erdőt. Nem figyeltem arra, hogy igazán nem érdeklem, csak valamiféle időtöltés vagyok a számára.

Eltünedezett, felbukkant, mint a mesebeli királyfi, aki jön-megy a kerek erdőben, mindenféle kalandokba keveredik, de valójában csak "hol volt, hol nem volt" az egész.

De sosem engedte el teljesen a kezem

Mindig fogta annyira, hogy ne tudjak szabadulni. Néha egy-egy telefonhívással, vagy a levegőbe pufogtatott randimeghívással tette még elviselhetetlenebbé az egészet.

És ami a legjobb az egészben, szerinte ez teljesen rendben volt. Nem érezte úgy, hogy ezzel nekem fájdalmat okoz. Újra és újra megtette.

Észhez térni volt a legnehezebb. Bevallani magamnak, hogy csak szétzúz ez a kapcsolat, hiszen más, értékes emberekre semmi időm és – őszintén szólva – kedvem sem maradt.

Boldog akartam lenni egy kicsit. Őszintén, nem pedig úgy, hogy én akarom, a szerelmem pedig látszatboldogsággal hiteget.

Húztam egy vastag vonalat az életemben. Megkértem, hogy találkozzunk, és elmondtam, hogy nem szeretném ezt folytatni, szeretném, ha kisétálna az életemből, de ezúttal végleg. Megbántva érezte magát, úgy gondolta, hogy ezt senki sem teheti meg vele. Légy boldog valakivel – ezt kívántam, és hallottam, amint egy mázsás kő gurul le a szívemről.

Ligeti Anna